Az idézet nem, a történet annál valódibb. Megtörtént. 2008 augusztusában, Magyarországon. Négy és fél éve az Európai Unió tagjai vagyunk, próbálunk felzárkózni a „Nyugathoz”. Nincs nap, hogy ne emlegetnénk az „ottani” fizetéseket, és a megélhetést. Szeretnénk hozzájuk hasonlítani. Én is szeretnék. És szeretném, ha nem csak gazdaságilag szeretnénk hasonlítani, hanem gondolkodásban és ezzel együtt elfogadásban is. Talán ez lehetne az első lépés. Az elfogadás. Elfogadni a megváltoztathatatlant. Nem irigykedni és nem sajnálni. Csak elfogadni. Lehet, hogy nem mindenki néz ki úgy, mint mi. Lehet, hogy nem mindenki viselkedik úgy, mint mi. Őket a legnehezebb elfogadni.

 

Ma Magyarországon közel 60.000 enyhe vagy közepesen súlyos értelmi fogyatékos él. Szinte kivétel nélkül születésük óta így nevelkednek és így is szocializálódtak. A velük foglalkozó szakemberek egyik legnagyobb feladata, hogy megértessék és elhitessék velük, hogy ők is ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint te vagy én. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az érzelmeik, melyek az emberi faj sajátja. Sőt. E tekintetben talán még túl is tesznek rajtunk, „normális” embereken. Nem azok a földi hívságok motiválják őket, amik bennünket, nem céljuk a vagyon és a hatalom. Sokkal egyszerűbb és ember közelibb dolgok teszik ki mindennapjaikat. A törődés, a másik iránti tisztelet és elfogadás. Életük legnagyobb részét ugyanazokkal az emberekkel töltik, ugyanazokban a termekben, ugyanazt teszik nap, mint nap. Mindennapjaikat az érzelmek teszik színesebbé és elviselhetőbbé a világukat. Néha ugyan heves reakciót vált ki belőlük egy-egy esemény, de ez is csak azt példázza, hogy ők nyíltan ki merik mutatni érzéseiket és azok sokszínűségét. Sokan szeretnénk csak egyszer az életben hagyni az érzelmeinket feltörni így.

De a többségi társadalom tagjai számára ez nem elfogadott. Nem engedi az érzelmek felszínre törését. Ebben a – többé-kevésbé – racionális világban nincs helye az érzelmeknek - gondolják sokan. Csak azt ne felejtsük el, hogy a harag, a megvetés, a szégyen és a félelem is egy érzés. Az ismeretlentől való félelmünk miatt megvetjük a sérült embereket, majd szégyelljük magunkat, hogy ők ezért még csak nem is haragszanak ránk...

A balatonszemesi eset, úgy vélem, csak egy a média által kiragadott példa. Lehet korholni a levélírókat, lehet szidni az üdülő tulajdonost, de sajnos nem egyedi esetről van szó. Lépten-nyomon látunk ilyet és ehhez hasonlót. Természetesen mélységesen elítélem tettüket, de ha kicsit mélyebben magunkba nézünk, mi mit tettünk volna? Ne abba gondoljatok bele, mi lenne, ha a ti közvetlen környezetetekben is élne sérült ember. Azt gondoljátok végig, hogy ilyenkor elveszitek egy ember pillanatba vetett boldogságát. Ő pedig holnap felkel és már nem is emlékszik, hogy megbántottad.

 

Talán ez az országos visszhangot kiváltó ügy ráirányítja a figyelmet a fogyatékkal élőkre és ami még fontosabb: az elfogadásukra, hovatovább arra, hogy segítsük is őket. Nem a 2000 forintos felajánlása gondolok – bár az is szép dolog -, hanem a hétköznapokra. Amikor nincs ott a TV, a rádió, vagy egy fotós. Arra, hogy nekik is joguk van a teljes élethez, amihez hozzátartozik egy csipetnyi boldogság is. Nekik pedig ez a pár nap jelenti a felhőtlen örömöt. Ha nem is segítjük, legalább fogadjuk el őket, és ne újabb akadályokat gördítsünk eléjük.

 

És kérlek, higgyétek el, ők komolyan éneklik: „… nekem a Balaton a Riviéra…”

Még ha sajnos nem is sejtik, mit jelent…